Szcientológiát szabadíthat rá a kormány az iskolákra

A Fidesz bezárná a kormány által kinyitott kiskapuka Az oktatás finanszírozási rendszerének átalakításával előbb kiéheztette, most pedig a reklámtörvénnyel összefüggésben a közoktatási törvény módosításával rászabadítaná a vállalkozói tőkét, a szcientológiai egyházat a forráshiánnyal küzdő magyar iskolákra a Gyurcsány-kormány. Hétfőn a szükséges módosítások után hirdetőként jelenhetnek meg azok a cégek az oktatási intézményekben, amelyek támogatnak egy közéleti és kulturális eseményt. Elhibázott kormányzati lépésnek tartja a reklámtörvényen keresztül az közoktatási törvény módosítását Kerpen Gábor. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke elfogadhatatlan nevezte, hogy a szakmai szervezetek értesítése nélkül kiterjesztik az iskolákban a reklámozható tevékenységek körét. A közoktatási törvény jelenleg csak az gyerekek egészséges életmódjával, a környezetvédelemmel, a társadalmi, közéleti, kulturális tevékenységgel összefüggő reklámot engedélyezi igazgatói engedéllyel az iskolákban. Hétfőn a közoktatási törvény módosításával már “az oktatási tevékenységet folytató vagy az ilyen tevékenység megvalósulásához bármilyen formában hozzájárulást nyújtó vállalkozások” is megjelenhetnek reklámozóként az iskolákban. “A reklámtörvény mostani módosítását a szűkítés és a szabályozás egyértelművé tételének szándékával tűzte napirendre a kormány” – mondta lapunknak Markovich Réka, a Magyar Reklámszövetség főtitkára. A szakember szerint eddig szinte teljes reklámtilalom volt az iskolákban, és ez elfogadható, hiszen a televízióból, internetről így is a diákokra zúdul a rengeteg hirdetés. Markovich Réka megjegyezte, a teljes tiltás sok olyan lehetőségtől is elzárhatja az intézményeket, amelyet a fenntartó önkormányzat nem tud nekik biztosítani. A főtitkár hozzátette, az iskolai hirdetések megjelenése lehetőséget adhat arra is, hogy a diákok megtanulják kezelni a reklámokat. Markovich Réka azt is elmondta, hogy csak a gyakorlati tapasztalatok alapján dől el, megfelelő irányban történt-e a változtatás. A diákok érdekékben a főtitkár szerint szerencsésebb lenne meghagyni a döntést az intézményvezetőknél, hogy kinek adnak hirdetési felületet, és kinek nem. “Az iskolai büfékbe a mostani korlátozás lazulásával esetlegesen visszakerülő édességnél is nagyobb veszélyt rejt a szabályozás felpuhítása és a reklámok megjelenésére vonatkozó döntési jog elvétele az intézmények igazgatóitól” – mondta lapunknak Kerpen Gábor, a PDSZ elnöke. A reklámtörvény oktatásra vonatkozó részének liberalizálása szerinte – ha nem teremtene jogi anomáliát a meglévő szabályozással – akár a dohánygyáraknak is lehetővé tenné az iskolai megjelenését. Ugyanígy, jegyezte meg Kerpen Gábor, a szcientológiai egyház terjeszkedésének is teret nyithatnak a törvényi kiskapuk. “Intézményünkben tanfolyamok hirdetésén keresztül már megpróbált befolyást szerezni a szcientológiai egyház, de az igazgatói testület megvizsgálta a hirdető hátterét, és kitiltotta az intézményből – mondta lapunknak Hámor Endre, a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatóhelyettese. A középiskolában csak a vezetés által jóváhagyott és lepecsételt reklámanyagok kerülhetnek ki a faliújságokra. Az igazgatóhelyettes szerint minél kevesebb a reklámozókkal szembeni törvényi kontroll, és az minél távolabb esik az intézményektől, annál inkább növeli a veszélyét, hogy sok iskolába nem illő hirdetés jelenjen meg. Konfliktushelyzetet teremthet, hogy az iskola nem, de az önkormányzati fenntartó viszont a pénzszűke miatt elfogadna vállalkozói támogatást intézményének. “Nem egyeztette a kormány a módosítást sem a szülőkkel, sem az iskolákkal, pedig ezt a törvényalkotásról szóló jogszabály előírja” – mondta lapunknak Hardy F. Gábor, a Szülői Közösségek elnöke. Ha kinyitják az első kiskaput a reklámipar előtt, utána nehéz lesz a terjeszkedését megakadályozni, és ellensúlyozni azokat a negatív hatásokat, amelyet a befolyásolható korban lévő gyermekekben okozhatnak a hirdetések. A szervezet vezetője szerint a törvény olyan területekre korlátozza a vállalkozói kör megjelenését – oktatás, környezetvédelem, egészséges életmód –, ahol a nevelési feladatokat nem reklámokkal, hanem a pedagógusok munkájával, a szülői példamutatással lehet elérni. A zárószavazás előtt a Fidesz megpróbálja egy módosító indítvánnyal megakadályozni, hogy kinyíljanak a vállalkozók előtt az iskolák kapui – mondta lapunknak Pánczél Károly, az Országgyűlés oktatási bizottságának fideszes tagja. Az ellenzéki javaslat nem engedné be direkt módon a hirdetőket az intézményekbe, a reklámok bejutásáról a Fidesz indítványa szerint a szülői és a tantestület által megalkotott Szervezeti- és Működési Szabályzat döntene. Az ellenzéki honatya szerint a kormányzati javaslat arra épül, hogy az elmúlt években átalakították az oktatás finanszírozási rendszerét, és emiatt felmenő rendszerben huszonöt százalékkal csökkent az iskolák állami támogatása, így az intézmények rákényszerülnek a vállalkozói források beeresztésére.

MH-összeállítás

Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar hitvallás

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedõk fülébe,
Szeretném égetni reszketõk lelkébe,
Lángbetukkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövõd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsõséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az erõ, mert aki hisz, gyõzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitõl megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temetû,
Virágdíszbe borul az eltiport mezõ,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdõ.

Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendõ,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvõ,
Magyar legyen hited s tied a jövendõ.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az elsõ, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!

Egy nemzetragédia 88 évfordulója

Soós József:

T R I A N O N

„…És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: MAGYARSÁGOM.”

(Fábry Zoltán)

Első személyes élményem a kisebbségi magyar sors hétköznapjaiból a hetvenes évek végéről való. Nyár volt. A szocialista tábor legvidámabb barakkjának szabad világában barátaimmal a „nagy körútra” készültünk. Piros útlevelünk előtt megnyíltak a határok, repített minket a Trabant, várt a nagyvilág: Csehszlovákia, NDK, Lengyelország. Már hazafelé tartottunk. A Felvidék egyik kis falujában megálltunk vásárolni. Amíg a boltban sorunkra vártunk, beszélgettünk. Egyszer csak az előttünk álló öreg nénike megfordult és így szólt: - Itt nem szabad magyarul beszélni! Döbbenten néztem rá. Nem a hatalom, a hivatal embere, egy rendőr vagy egy pártfunkci utasított „rendre”, hanem egy falusi töpörödött kis öregasszony. „Itt nem szabad magyarul beszélni!” Háborgott a lelkem. Milyen világ lehet ez? Mit élhetnek meg itt nap mint nap a Felvidék magyarjai, ha egy ilyen hétköznapi helyzetben is megalázhatják az embert? És a mindig visszatérő kérdés, MIÉRT?

Hol is kezdjem? Nagyon nehéz pár oldalban a kisebbségi sorba került magyarság bő nyolcvan éves történetéről írni. Azért is nehéz, mert ez a történet rendkívül tragikus, megrázó, szívszorító, reménytelenül elkeserítő, felkavaró, felháborító, dühöt kiváltó, igazságért kiáltó. Tele könnyel, vérrel, szenvedéssel, megaláztatással. Nagyon nehéz, mert e végtelennek látszó történet fejezetei napjainkban is íródnak.

Hol is kezdjem? Trianon. Az első világháborúban győztes nagyhatalmak Franciaország vezetésével szétdarabolták a Magyar Királyságot. A döntés kifosztotta Magyarországot. Elvesztette területének 71%-át, lakosságának 63%-át. Természeti kincsei, nyersanyagforrásai az utódállamok birtokába kerültek. Ezen túl súlyos kártérítésre kötelezték. Ekkor jött létre a megnagyobbított Románia mellett Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a későbbi Jugoszlávia. Területet kapott Olaszország, Lengyelország és a szintén háborús vesztes Ausztria. Románia kapta a legnagyobb részt, 103.000 km²-t. Erdélyként szoktuk emlegetni, de ez jóval nagyobb terület a történelmi Erdélynél. Magában foglalja a Bánságot és a Partiumot (Máramaros, Szatmárvidék, Körösvidék). Nem részletezem a trianoni békediktátum létrejöttének körülményeit – kimerítően olvashatnak róla Raffay Ernő: Magyar tragédia c. könyvében (R.E.) – de néhány mozzanat kiemelése elengedhetetlen. Az egyik „vád” Magyarországgal szemben az volt, hogy soknemzetiségű ország (1910-ben Horvátország nélkül a lakosság 54,5%-a magyar). Helyette nemzetállamokat kell létrehozni. Ezzel szemben az országcsonkítás következtében a határokon kívülre került több, mint 3 millió magyar, valamint sok más nemzetiség tagjai természetesen. Egy helyett tehát három nemzetiségi állam jött létre. Az új államok 42 millió lakosából 16 millió nem az uralkodó nemzetiséghez tartozott. Hogy érzékeltessem az „eredményt”: Csehszlovákia: cseh 45,9%, szlovák 12,4%, német 27,5%, magyar 7,9%. Románia által követelt területen csak 51,2% a románok számaránya. A meghúzott trianoni határok a vegyes lakosságú területeken kívül szín magyar vidékeket választottak le Magyarországról. A román, cseh és szerb politikusok gazdasági és katonapolitikai érvekkel indokolták a „szükséges” határmódosítást, rengeteg hazugsággal szédítve a döntéshozókat. Az erőszakos és gátlástalan, magyargyűlölettől fűtött területrabló politika több mint sikeres volt. Ha azt gondolja az Olvasó, hogy ezek túl erős szavak, ne higgye!

Az első világháború alatt a Román Királyság Ausztria-Magyarország szövetségese volt. Ennek ellenére 1916. augusztus 17-én Párizsban titkos szerződést kötött az Antant-hatalmakkal. Ígéretet kapott, ha belép a háborúba Ausztria-Magyarország ellen, akkor jutalmul megkapja Erdélyt. A szerződésben a határt a román igényeknek megfelelően nagyvonalúan a Tiszánál húzták meg. Volt a szerződésnek egy pontja, melyre külön felhívnám a figyelmet. Ha Románia különbékét köt a háború alatt, akkor a titkos szerződés érvénytelen. Ezt követően Románia hadat üzent és csapatai megtámadták az erdélyi határokat. A kezdeti román sikerek után sikerült az orvtámadást visszaverni. A vége az lett, hogy Románia 1918. május 7-én kénytelen volt különbékét kötni Ausztria-Magyarországgal. Ezzel viszont „ugrott” a titkos párizsi alku. Azaz csak ugrott volna. Mi történt? 1918. nov. 12-én kikiáltották az Osztrák Köztársaságot, nov. 16-án a Magyar Népköztársaságot. Románia arra hivatkozva mondta fel a különbékét, hogy Ausztria-Magyarország megszűnt, így a szerződés nem érvényes. (Csak zárójelben kérdezem: mi a helyzet a ma már nem létező Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Szovjetunióval kötött trianoni és párizsi szerződéseinkkel?) A román csapatok ismét megtámadták Magyarországot Berthelot francia tábornok vezetésével (ezért később szép birtokot kapott Erdélyben). 1918 Karácsonyán elfoglalták Kolozsvárt, 1919. július 29-én átlépték a Tiszát és aug. 4-én bevonultak Budapestre. Útjukat szabad rablás, fosztogatás, túsz-szedés, gyilkosság kísérte. Vitték a terményt, állatokat, gépi berendezéseket, vasúti járműveket, telefonközpontokat, levéltárakat, hosszan sorolhatnám. Hódmezővásárhelyen száz túsz gyilkoltak le. A külföldi diplomaták korabeli jelentései a román rémtettek felsorolásával voltak tele. Lloyd George akkori brit miniszterelnök a román magatartás láttán kijelentette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Vajon milyen békéhez fog vezetni Európában, ha kiderül, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, hogy egész magyar közösségeket, mint állatcsordákat ajándékoznak Romániának?” Sajnos nyolcvan év távlatából tudjuk, milyen „békéhez” vezetett.

A cseh és szlovák politikusok sem tétlenkedtek ez idő tájt. A Pozsony melletti Köpcsényben született T. G. Masaryk professzor, parlamenti képviselő 1914-től már kész tervekkel utazgatott Európában. E terv célja Ausztria-Magyarország szétzúzása és Közép-Európa átalakítása. Elképesztően hangzik, de Masaryk legálisan, szabályos útlevéllel, a hatóságok tudtával utazgatott, szőtte a szálakat az ellenséges diplomáciával a Monarchia feloszlatásáról – tudom meg Vígh Károly „A szlovákiai magyarság sorsa” c. könyvéből (V.K.). A másik főszereplő E. Beneš. Masarykkal még 1914-ben készítik el Csehszlovákia létrehozásának tervét. Az első világháború alatta a cseh propaganda központja Párizs volt. Beneš itt tartotta előadásait, jelentette meg könyvét „Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!” címmel. Beneš szemében a magyarok a szlovákok közé betolakodott idegenek. Megbocsájthatatlan bűnük, hogy elvágták a csehszlovákokat a délszlávoktól. Ezért jogos az igény egy Nyugat-Magyarország területén húzódó összekötő sáv kialakítására a testvéri szláv népek között. Az Antant-hatalmak közreműködésével pedig a cseh katonaság 1919 elejére megszállta a Felvidéket.

A Délvidéken sem volt jobb a a helyzet. 1918 őszén szerb és szövetséges csapatok szállták meg a területet. A november 25-i nagy szláv nemzetgyűlés kimondta a Bánát, Bácska és Baranya Magyarországtól történő állampolgári, politikai és gazdasági elszakítását. Pécs, Baranya egy része, Baja és környéke is szerb megszállás alá került. A rendkívül zűrzavaros időszak 1921. augusztus 24-ig tartott.

Összefoglalva: a trianoni béketárgyalások idejére – melyek 1919. januárjában kezdődtek és számunkra 1920. június 4-én fejeződtek be – az ország gyakorlatilag katonai megszállás alá került, szinte kész helyzetet teremtve. Puszta létezése is veszélyben forgott. A megszálló nacionalista hatalmak pedig vérszemet kaptak. „A megszálló csapatok szabályos terrort gyakoroltak a lakossággal szemben. Bevezették a statáriumot, a botütést, az elhurcolást, a kényszermunkát, a cenzúrát, a szabad rablást, a gyülekezési és szervezkedési tilalmat, azaz a polgári demokrácia minden jellemzőjét megszüntették” (R.E.) Mindenhol megkezdték a magyar közigazgatás felszámolását. Köztisztviselők, hivatalnokok, vasutasok, postások, tanárok veszítették el állásukat, nem ritkán lakásukkal együtt. A megmaradtakat hűségeskü letételére kötelezték, hiába tiltották azt nemzetközi egyezmények. A hűségesküt megtagadókat tömegesen tették át a határon úgy, hogy még a legszükségesebb ingóságaikat sem vihették magukkal. Csak egy példa: „1919. február 21-én Szabadkán, Temesváron és Pécsett a Vasutasszövetség és a Közalkalmazottak Szövetsége által szervezett sztrájk is bizonyítja, magyar nemzeti célokért is kiálltak. Követelték a magyar közigazgatás visszaállítását, a magyar sajtót is sújtó cenzúra eltörlését, a magyar színház és mozik működését betiltó rendelet visszavonását, a gyakran alkalmazott büntetési forma, a botozás megszüntetését a tüntetések miatt szedett német és magyar túsztok szabadon bocsátását, a hűségeskü eltörlését, az elbocsátott magyar tisztviselők visszavételét stb.” – olvasható A. Sajti Enikő: „Kényszerpályán” c. munkájában (S.E.). A magyarságra váró tragédia kezdett kibontakozni. Fernand Vix francia vezérezredes a következőt írta jelentésében: „Kötelességemnek vélem megjegyezni, hogy Magyarországgal szemben a követelések napról napra növekszenek. Ez egy vesszőfutás. Félő, hogy túl messzire megyünk… Ha szilárdnak és nagyon következetesnek mutatkozunk is Magyarországgal szemben, vannak határok, amelyeket nem lenne helyes túllépni. Azt hiszem, hogy túllépik őket. A magyar nép nem hajlandó lemondani arról, hogy éljen.” A győztes nagyhatalmak, hogy lelkiismeretüket nyugtassák, még 1919-ben a wilsoni elvek szellemében külön szerződéseket kötöttek a leendő utódállamokkal – parlamentjeik ezeket később jóváhagyták - a nemzeti kisebbségek sajátos jogainak biztosításáról. E szerződések biztosították (volna) az egyéni és kollektív jogokat. Minden bennük volt, amit csak egy kisebbség kívánhat, idilli jövőképet festve számukra. Ezzel szemben megkezdődött a magyarság tudatos, tervszerű, változatos módszerekkel folytatott, az élet minden területére kiterjedő, államilag irányított ellehetetlenítése, végső célként teljes felszámolása. „Azért ez túlzás” – gondolhatja az Olvasó. Szomorúan kell előre bocsátanom, tévednek. Mint látni fogják, nem több „száraz” ténymegállapításnál.

„Mindhárom megszálló országnak azonos volt a fölfogása a nemzetközi szerződésekről. Amikor érdekeiket szolgálta, elfogadták, aláírták, de odahaza homlokegyenest mást csináltak.”(R.E.). Készültek az új országok új alkotmányai. Nagy-Románia alkotmánya nem engedte a kisebbségi egyezményt törvényerőre emelkedni, mondván, korlátozná Románia szuverenitását. „Erdélynek elrománosítása a legsürgősebb és legközelebbi cél, amely nem ismer sem demokratikus, sem önkormányzati sőt még kiváltsági akadályokat sem.” –ezek Iuliu Maniu román politikus, 1910-ben magyar képviselő, később román miniszterelnök szavai. Az SzHSz Királyság alkotmányának fő célja az országrészek összeolvasztása volt. Kedvezőbb volt a helyzet Csehszlovákiában, ahol törvényerőre emelkedtek a kisebbségeket védő jogok. Még ilyeneket is beleírtak: „Nem megengedett az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle módszere. Ennek az elvnek a kijátszását a törvény büntetendőnek is minősítheti.” Ha akarja – teszem hozzá – de nem akarta. Az anyanyelv használatát 20%-os kisebbségi arányhoz kötötték egy-egy közigazgatási területen belül. De hányan is vannak a nemzeti kisebbségek és hogyan is néznek ki a közigazgatási határok? Mindhárom országban tartottak népszámlálást. Remek alkalom, hogy az íróasztal mellett, papíron eltüntessék a nemzetiségek egy részét. Éltek is vele. Hely hiányában most nem részletezem, az említett irodalmakban megtalálják. A nyelvtörvényt úgy játszották ki, hogy Szlovákiát észak déli irányú keskeny járásokra osztották. Így esett, hogy a pozsonyi, kassai, rimaszombati, nyitrai és gálszécsi járásokban a magyarok száma 20% alá csökkent, ezért az igazságügyminiszter itt megtiltotta a magyar nyelv használatát. (A módszer ugye ismerős. A közelmúlt eseménye, hogy a szlovák parlament nem engedélyezte többségi magyar megye létrehozását, hiába tevékenykedik a szlovák kormányban a Magyar Koalíció Pártja.) 35 Felvidéki és Kárpátaljai várost községi szintre minősítettek vissza. Ez komoly jogvesztéssel járt. Csak Pozsony, Kassa, Ungvár és Munkács maradt városi rangban. A választási törvény is megér pár sort. Míg Prágában egy szenátor megválasztásához száz aláírás és 74 ezer szavazat kellett, addig Szlovákiában ezer aláírás, megválasztásához Érsekújvárott 105 ezer, Kárpátalján 143 ezer szavazatra volt szükség.

A megszálló kormányok mindhárom országban végrehajtották a földreformot. Az adatok azt bizonyítják, hogy a cél a magyar birtokos osztály gazdasági tönkretétele volt. Az „elnyomó” Magyar Királyságban 1916-ban Erdélyben pl. ilyenek voltak a birtokviszonyok Biró Sándor adatai alapján:

Birtok típusa	össz. terület	magyar	román
Törpe és kisbirtok	4.037.496 kat. hold	24,8%	66,2%
középbirtok	578.496 kat. hold	81.2%
Nagybirtok	884.764 kat. hold	93.7%
Erdélyen kívüli Romániához csatolt területen 1910-ben:
5 hold alatt			76,5%
5-10 hold			73,9%
10-50 hold			63%
50-100 hold			44,1%

„Ha azt akarjuk, hogy ezeknek a területeknek eredeti román karaktere legyen, ha minden ízében románná akarjuk tenni, akkor tulajdonába kell adnunk a földet.” – mondta egy román szenátor. E szerint is tettek. Erdélyben 2,7 millió hold földet sajátítottak ki, zömében magyar és szász birtokosoktól. Elvették a közösségi földbirtokokat a Székelyföldön. A 301.328 földnélküli román paraszt közül 242.540 (80,5%), a 171.646 földnélküli magyar paraszt közül 46.069 (26,8%) kapott földet. Más felbontásban: a földhöz jutottak 78,1%-a román, 14,8%-a magyar, a hiányzó százalékok a többi nemzetiséget takarják.

Csehszlovákiában a magyarlakta területeken több mint 600 nagybirtokot foglaltak le. Ennek kétharmadát az ott lakó magyar parasztság kapta. Ugyanakkor megindult a cseh és szlovák gazdálkodók betelepítése, elsősorban a színtiszta magyar Csallóközbe és a Tiszahátra. Magában a Csallóközben 22 szlovák falut alapítottak. Itt is, mint Erdélyben a birtokok elaprózódtak. Az átlagos magyar birtok terjedelme 1,73 hektár volt.

A Délvidéken a birtokok községi, magán ill. egyházi tulajdonban voltak. Itt már 1919-ben megkezdték a nagybirtokok kisajátítását, elsősorban a katolikus egyház birtokait. A Bácskában és a Bánátban a magyar ill. a német nagybirtok dominált. Mindkét területet a földnélküli magyarok magas aránya jellemezte. A földosztásnál a szerbiai kisparaszti birtokszerkezetet igyekeztek az egész ország területére kiterjeszteni. Ezrével érkeztek a délszláv telepes családok a Vajdaságba, akik adókedvezményt és állami támogatást kaptak. A földreform eredményeként a magyar tulajdonosok birtokaik jelentős részét elvesztették. Ezzel szemben a magyar földnélküliek egyáltalán nem kaptak földet.

Az adópolitika és adóvégrehajtás mindenhol hátrányosan érintette a magyarokat. Iparosok, kereskedők, kisvállalkozások ezrei mentek tönkre ezekben az években.

Ezek az intézkedések néhány év alatt alapjaiban rengették meg a magyarság életlehetőségeit. Magyarok tömegei menekültek el szülőföldjükről, át a megmaradt hazába. A magyar kormánynak külön hivatalt kell felállítania a menekülők megsegítésére. Az adott gazdasági helyzetben ez megoldhatatlan feladat volt. A kisemmizett, elüldözött embereknek csak a remény marat.

Raffay könyvéből idézve: „A három megszálló országban nagyon jól tudták, hogy hiába minden üldözés, ha a nemzeti kisebbségek iskoláiban van tanítás… Ezen a területen ha lehet, még durvább támadásokat intéztek a magyarság intézményei és nyelve ellen, mind a mai napig.” Elgondolkodtató adatok következnek. „Az impériumváltáskor Erdélyben az iskolák 72%-a felekezeti, 28%-a állami iskola volt. Ezeknek 48,8%-a magyar, 41,7%-a román tannyelvű.”(R.E.) A román hatalom elrendelte tehát, hogy az oktatás alapja az állami iskola legyen. A magyar községeket iskola építésére és fenntartására kötelezték, hiába működött ott felekezeti iskola. Az új iskolába román tanerő érkezett, kiemelt fizetéssel. A felekezeti iskoláktól megvonták az állami támogatást. A megmaradó felekezeti iskolákat adminisztratív intézkedésekkel zaklatták. Előírták a kötelező felszerelést, vagy azt, hogyan nézzen ki az épület. (A módszer 2001-ben is működik. Lsd. a csángó magániskolák bezárását.) A középiskolák egy részét egyszerűen román tannyelvűvé alakították. Bevezették a névelemzést, románná minősítve emberek ezreit. Meggátolva ezzel, hogy gyermekeiket anyanyelvükön neveltethessék. Minden iskolában kötelezővé tették a román irodalom, történelem és földrajz román nyelven történő tanítását. Nemzetközi visszhangot is kiváltott kultúrzóna bevezetése tovább erősítette a román oktatást a nemzetiségi területeken. A harmincas években erősen korlátozták az érettségit. A magyar diákok 65-90%-át buktatták meg ezekben az években. Az eredmény: magyar iskolák százai szűntek meg, köztük közel 600 felekezeti iskola.

A Felvidéken megindult a magyar lakosság elszlovákosítása a Slovenská liga nevű szervezet hathatós közreműködésével. „A színmagyar községekben a szlovák nyelvű iskolák egész sorát szervezte meg.”(V.K.) A Felvidék 3.700 népiskolájából 689 magyar, de ebből csak 59-et tart fenn az állam. A közkedvelt polgári iskolák helyzete is igen kedvezőtlen képet mutatott. Hiába írta elő törvény ilyen, nemzetiségi nyelven oktató iskola kötelező létesítését, azt sem a Felvidéken, sem Kárpátalján nem hajtották végre. „Az olyan erősen magyar többségű helyeken, mint Dunaszerdahely, Galánta, Párkány, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi stb. csak szlovák nyelvű polgári iskolák léteztek. A 18 magyar polgári közül csak 7 volt állami, a többi felekezeti. 1931-ben a 274 középiskolából 8 magyar, így a magyar diákok kénytelenek szlovák vagy cseh nyelvű iskolákba járni. A tanítói és tanári utánpótlás sem volt kielégítő, - pl. a 61 tanítóképzőből csak egy szolgálta a magyar iskolaügyet - az előadások, vizsgák – még magyar szakon is – szlovák nyelven folytak. „Bakos professzor pl. Petőfit szlovák nyelven adta elő a magyar hallgatóknak, és csupán az illusztrációk hangzottak el magyar nyelven.”(V.K.) 1928-ra a tanító és tanárhiány aggasztóvá vált. Az iskolákkal szembeni egyenlőtlen bánásmód a költségvetésben is kifejezésre jutott.

A Délvidéken „1919 nyarától, a Bács megyei Napló kifejezésével élve, úgyszólván ’hadijelentéseket’ lehet írni a délvidéki iskolaügyről. A ’frontális támadás’ célja bevallottan a magyar szellemiség és szupremácia letörése volt. 1919 októberében államosították az iskolákat… A felekezeti, községi fenntartóknak ekkor nyilatkozniuk kellett, átadják-e az államnak teljes vagyonával az iskolákat. Amennyiben ezt nem tették meg, elveszítették az iskola nyilvánossági jogát, vagyis végzettséget igazoló bizonyítványt nem adhattak ki, tanítói, tanári kara az államtól nem kapott fizetést, s megvonták a tanítók tűzifajuttatását is. Ez a rendelkezés a háború utáni egyébként is nehéz gazdasági helyzetben tömeges tragédiák forrása lett… Az egyházi, községi és egyéb vagyonok kisajátítása, államosítása miatt az iskolafenntartó községek arra kényszerültek, egyre gyorsuló ütemben ’ajánlják fel’ oktatási intézményeiket az államnak.” (S.E.) Ezt követte a hírhedt névelemzési rendelet, mely szerint a gyermekeket a szülők és a nagyszülők neve alapján kellett iskolába íratni. Nem számított, hogy a gyerek nem beszéli a szerbhorvát nyelvet. Felszámolták a középiskolai hálózatot is, helyettük a szerbhorhát iskolákban esetenként engedélyezték magyar tagozat indítását. A tanárokat államnyelvből nyelvvizsgára kötelezték. A háború előtt 897 elemi iskola közül 179 szerb tannyelvű volt. A harmincas évekre a 4233 alsófokú tagozatból csak 528-ban tanítottak magyarul. A magyar tanítók száma húsz év alatt 1832 főről 250-re apadt. Baranyában egyáltalán nem maradt magyar elemi iskola.

1938-41 között az elszakított területek egy része visszakerült Magyarországhoz. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a magyarok igazi felszabadítóként üdvözölték a bevonuló katonákat. Az örömért és a néhány évig tartó szabadságért azonban súlyos árat fizettek.

Erdély két részre szakadt. Észak-Erdély került Magyarországhoz, Dél-Erdély román maradt, kettévágva a történelmi Erdélyt. Megjegyzem, hogy a határrevíziót maga Románia kérte. Így elérte azt, hogy jelentős területeket megtarthatott, mint Németország hű szövetségese. A határmódosítást követően Dél-Erdélyben maradt kb. 700 ezer magyarnak az elkövetkező időszak nem sok jót ígért. Napirenden voltak a letartóztatások, elbocsátások. Tilos volt a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a telefonbeszélgetésekkor, egy ideig még a postai levélforgalomban is. A legtöbb szenvedést az élelmiszer- és gabonarekvirálások, az állatállomány lefoglalása okozták. Tömegesen hívták be a magyar férfiakat katonai szolgálatra, munkaszolgálatra, gyalázatos felszereléssel indítva őket a frontra vagy a munkatáborokba. Egész falvak ürültek ki és a városokban is alig akadt magyar férfi. Szinte nem volt olyan ötven év alatti magyar férfi, aki 1943 őszéig ne teljesített volna katonai munkaszolgálatot. A magyarok ismét tömegesen menekültek. 1944 őszétől aztán elszabadult a pokol. Az előrenyomuló szovjet csapatok oldalán visszatérő román katonaság megkezdte a „megtorlást”, szabályos pogromokat rendezve. Összeverték, megkínozták, legyilkolták az embereket, kifosztották a magyar települések lakóit. Ezek az akciók egész Észak-Erdélyre kiterjedtek. Visszatért a román közigazgatás, vele egy időben megjelentek a fél-katonai szervezet, a hírhedt Maniu-gárdisták Gavril Olteanu vezetésével. Végig rabolták, fosztogatták a Székelyföld megyéit. Kegyetlenkedéseik, barbár vérfürdőik rémuralmat teremtettek. Ismerjük az áldozatok névsorát, életkorát. Nagyon hosszú ez a lista. Álljon itt emlékül egy a sok közül: „Csíkszentdomokoson, október 7-én, a gárdisták fegyver és katonaholmi keresése ürügyén végig fosztogatták a házakat. Elsősorban élelmet és ruhaneműt kerestek. Albert Pétert súlyosan megverték, kezét eltörték. Zsók Lajosra 25 botütést mértek. Búzás Józsefet megkorbácsolták. Másnap, október 8-én, vasárnap reggel összeszedték kiszemeltjeiket és Dobos Ferenc kertjébe terelték. Az összeterelt szerencsétlenek kivégzésére délután 4 órakor került sor. Elsőnek az 54 éves Bíró Lajost végezték ki, majd a 27 éves Kurkó Józsefet, a 19 éves Tímár Sándort. Következett az 54 éves Szakács Antal és fia, a 18 éves Imre, a 32 éves Zsók Lajos, valamint a 31 éves Albert Péter. Utolsó két asszony volt: a 82 éves György Józsefné sz. Kedves Ágnes és a 39 éves Bodó Sándorné sz. Bács Anna.”(Domokos Pál Péter: Rendületlenül…) A gárdisták „bátorságára” jellemző, hogy csak a védtelen lakossággal szemben mertek fellépni. Amint megjelent egy szovjet járőr vagy katona, elmenekültek. Látva az embertelen cselekedetek sorozatát, Vinogradov szovjet vezérezredes 1944. november 12-én kitiltotta a román közigazgatást Észak-Erdélyből. Nem is tért vissza 1945. március 6-ig, a Groza-kormány megalakulásáig.

1938-ban a Felvidék egy részének visszacsatolásával az ott élő magyarok – a lakosság 84,5%-a – néhány évre fellélegezhettek. Sorsukat a hírhedt 1945-ös kassai kormányprogram pecsételte meg. Megalkotói K. Gottvald, E.Beneš. Ennek VIII. fejezete egyszerűen megvonja az állampolgárságot a németektől és a magyaroktól. Továbbá jelezte az államigazgatás „megtisztítását a nem szláv elemektől. „Azokban a járásokban, községekben, ahol a lakosság megbízhatatlan, nem szláv nemzetiségű, közigazgatási biztosok lesznek kinevezve.” A XI. fejezet kimondta a magyar földbirtok elkobzását, a XV. Fejezet pedig a nemzetiségi iskolák bezárását. „Majd sorra következtek azok a rendeletek, amelyek a magyar kisebbség teljes jogfosztásáról gondoskodtak… a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése; a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása; a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon; a papok Szlovákiából való kiutasítása; a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről; a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása; a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők; a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele; a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása; közhivatalokban (bíróságon, postán stb.) tilos a magyar nyelvhasználat; magyar újság, könyv kiadása tilos; magyarnak rádiója nem lehet; magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet; magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők államérdekből… És ilyen előzmények után 1945. május 9-én, a győzelem ünnepén megszólal Beneš: ’a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös Hazában.’ (V.K.)” Pozsony, az ősi magyar koronázó város magyartalanítása a következő képen történt: 1945. május 5-én szlovák katonák törtek a magyarok lakásaira. Csomagolásra fél órát adtak, majd 50-100 fős csoportokban áthajtották őket a Dunán Ligetfaluba. Mindez „csak” nyitánya volt a magyarok csehországi deportálásának és a hamarosan meginduló lakosságcserének, valamint a „reszlovakizációnak”. És mit szólt mind ehhez a „Nagy Testvér”? Állítólag ezt: - „Vágjátok szájba őket!” Megtették!

Helyszűke miatt itt meg kell állnom. A népi demokráciák évtizedeiről és a rendszerváltás időszakáról talán még lesz mód írni. Csak annyit jegyzek meg, a magyarüldözés nem „renszerspecifikus”.

Ha a pénzlufi kidurran…………

Mindennapjainkat saját kis válságaink hatják át – ezért számolgatjuk lelkesen, mikor lehet újra háromszáz forintért benzint tankolni, találgatjuk, hogy megáll-e az élelmiszerárak drasztikus drágulása, és egyáltalán, kiküszöbölhetjük-e a külföldről begyűrűző gondokat. Arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az emberiség gazdasági berendezkedése csak időzített bombához hasonlítható. Ez pedig akkor is maga alá temetheti a fejlett világot, ha eltekintünk a környezetpusztítás és a világtérkép nyomorult felének takargatásából (majd az ebből kiinduló új népvándorlásokból, az ökológiai menekültek létéből) következő, hosszú távú, kikerülhetetlen hatásoktól. Életünket úgy építettük fel, hogy az szinte kizárólag elfogyó erőforrások függvénye, így maximum pár évtizedre tervezhető, ami kissé kevésnek tűnik a legfejlettebb fajtól – egy bölénycsorda is távolabbra tekint… Ugyanakkor a virtuális világban hihetetlen tartalékokat vagyunk képesek felhalmozni: pénzügyi elemzők az idén sokadszorra figyelmeztettek, hogy a nemzetközi értékpapírpiacokon (derivátumok formájában) már több mint 500 billió dollár található! Ez az óriási, elképzelhetetlen összeg nyilvánvalóan nem valamifajta létező érték, netán tényleges termeléssel alátámasztott piac jelzőszáma, hanem egyszerű spekulációs tőke. Ugyanolyan illúzió által felhalmozott pénz, mint amilyet a bankok képesek produkálni: valaki betesz hozzájuk 1000 forintot, amelyből a bank azonnal továbbkölcsönözhet 900-at egy másik személynek, aki az összeget egy másik pénzintézetnél fekteti be, s így tovább – ez úton lesz az 1000 forintnyi létező pénzből 9000 forint kikölcsönzött pénz… Csakhogy amíg a bankok esetében legalább minimális, kötelezően megtartandó tartalékot előírnak, egyes értékpapírok piacán semmit. Utóbbi cédulák olyan ígérvények, amelyek lassan jobban hasonlítanak a Monopoly néven ismert játék bankóira, mint az igazi zöldhasúakra. Hogy a lufiban felhalmozódott 500 billió dollárt a helyére tehessük, érdemes szemügyre venni a világgazdaság pár könnyen érthető, ám kevéssé közismert adatát. Az Egyesült Államok, az egyik legnagyobb birodalom éves bruttó hazai összterméke, kibocsátása alig 15 billió dollárnyi. A planéta összes gazdaságáé hozzávetőlegesen “csak” 50 billió. A világ teljes ingatlanvagyona mindössze 75 billióra becsült, ám mégis, az ezen a “kis” piacon jelentkező amerikai válság megroppantotta a világ tőzsdéit. A leginkább ijesztő szám mégis az, hogy 2002-ben még csak 100 billiónyi “lufipénz” létezett, azaz a mai mennyiség alig egyötöde! Látható, a világgazdaság egyes szereplői csak fújják, fújják a ballont, amely a dolog természeténél fogva előbb-utóbb kidurran. Ha ez megtörténik, a ma ismert, pénzgazdaságon alapuló életünk megszűnik, hogy a nyilvánvaló konszolidáció előtt átadja a helyét valami másnak, amit úgy hívnak: őskáosz. És bár lehet, hogy a totális zűrzavar pár év elteltével elcsendesül, ne feledjük: a világ tőzsdéinek még ahhoz is 50 évre volt szükségük, hogy reálértékben feldolgozzák 1929 összeomlását. Talán nem véletlen, hogy az értékpapírok egyes piacait a tengerentúli sajtó a feketegazdaság tökéletes megtestesítőjeként jellemzi, amelyek semmivel sem jobbak, mint a fegyver- vagy drogkereskedelmi iparágak: lényegében itt is az adózást és kormányzati szabályozást ki- és elkerülve lehet szert tenni vagyonokra. Talán ezért keresztelték el az értékpapírokat pénzügyi tömegpusztító fegyvereknek. A lufit tovább fújja az ismert amerikai ingatlanpiaci átrendeződés, az élelmiszerválság, amely új spekulációs területeteket nyit a tőke előtt, de az is, hogy az Egyesült Államoknak a Kínával szemben fennálló kereskedelmi deficitje lényegében és hosszú távon megszüntetheti a dollár értékét. Eközben a fogyó olajat birtokló nemzetek is egyre nagyobb árat kérnek kincsükért, és egyre kevésbé hajlandók a fekete aranyat dollárban elszámolni. Ezen változások összessége nagyobbat fordít a világgazdaságon, mint amekkorát a pénz írott történelme ismeretében el tudunk képzelni. Ha pedig a kontroll nélküli pénzügyi lufi is kidurran, a nagy világválságként a harmadik évezred hajnalát emlegetik majd. Hosszú távra szóló megoldást talán csak az jelenthet, ha a hazánkéhoz hasonló nemzetállamok a helyi szinten létrehozott, valódi önkormányzatiságot megtestesítő gazdasági egységeket támogatják: ilyenek az önellátó kistérségek, a közösség által támogatott mezőgazdasági termelést folytatók, ezek ugyanis majdhogynem érintetlenül képesek átvészelni nagyobb világpiaci válságokat is. A későbbiekben pedig előtérbe kerülhet minden régebben megmosolygott alternatív gazdasági és pénzügyi megoldás, amely a pénzmozgásokat minimalizálja, így akár a helyi valuták több fajtája is – hogy a Monopoly egy kicsit az emberekért működjön végre…

Zsiga Dániel közgazdász

Wass Albert: Hontatlanság Hitvallása

Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

9,9 százalék

A cím olyan, mintha egy bevásárlóközpont akciós ajánlatából másoltuk volna ide. Nem véletlen, hiszen a kormány nem mert tízet mondani, ezért egy hajszállal kevesebbel növekszik a lakosság számára átlagosan a földgáz ára július 1-jén. Feltehetjük a kérdést: sok-e ez a 9,9 százalék? A válasz természetesen igen, hiszen a szerényebb jövedelmű családok már így is nehezen egyenlítik ki a sárga csekken feltüntetett összegeket. Ugyanakkor a felvetés fordítva is értelmezhető: kevés-e ez a 9,9 százalék? Egészen más szempontból nézve erre is bólintással felelhetünk, hiszen az árakra javaslatot tevő Magyar Energia Hivatal (MEH) eredetileg – szakmai megfontolásból – 12,5 százalékot szorgalmazott, amit az elemzők is szükségesnek tartottak volna, látván az égboltot karcoló olajárakat.

A válasz természetesen igen, hiszen a szerényebb jövedelmű családok már így is nehezen egyenlítik ki a sárga csekken feltüntetett összegeket. Ugyanakkor a felvetés fordítva is értelmezhető: kevés-e ez a 9,9 százalék? Egészen más szempontból nézve erre is bólintással felelhetünk, hiszen az árakra javaslatot tevő Magyar Energia Hivatal (MEH) eredetileg – szakmai megfontolásból – 12,5 százalékot szorgalmazott, amit az elemzők is szükségesnek tartottak volna, látván az égboltot karcoló olajárakat. Azt, hogy melyik igenben van több igazság, nem tudjuk eldönteni, mivel nem látjuk, milyen szándékok szerint születnek a kormány árképzési döntései. Indoklásként kizárólag a világpiaci folyamatok jelennek meg, holott azok alapján egészen más számnak kellene szerepelnie az egyenlőségjel után. Politikai megfontolás?

Meglehet, bár a 2006-os választási győzelem érdekében alacsonyan tartott gázárak 100 milliárd forintos adósság felhalmozásához vezettek, ami a mai napig 5-10 százalékos mértékben növeli gázszámláink végösszegét. Hozzátehetjük, a kormány e tény létezését sosem ismerte el hivatalosan, a szakmában viszont nyílt titokként kezelik. Szociális megfontolás? Ez sem kizárható, de ebben az esetben érthetetlen, miért kellett két év alatt a gázártámogatásra fordítható keret 150 milliárd forintját 82 milliárdra csökkenteni a rendszer teljes átalakításával, majd a kassza fokozatos leépítésével.

A világpiacon futó kőolajárak utólag jól előre jelezhető földgáztarifákat eredményeznek, utóbbi ugyanis kilenc hónapos csúszással követi az előbbit. Ez pedig azt jelenti, hogy az olaj árfolyamának és az orosz Gazprommal fennálló szerződés részleteinek ismeretében – némi segítséggel – magunk is megadhatnánk a gáz árát akár jövő júliusra is, és a jóslatba legfeljebb csak a forint–dollár árfolyam alakulása zavarhatna bele. De előrejelzést adhatnának az ország vezetésére jogosultak is, valamivel kiszámíthatóbbá téve életünket. A valóságban viszont az átláthatóság szükségét ebben a kérdésben egyikük sem tűzte még zászlajára, talán félelemből, talán a „puskapor szárazon tartása” miatt.

Az Európai Bizottság legutóbb olyan javaslattal állt elő, miszerint a MEH kikerülne a kormány fennhatósága alól, s az árakról közvetlenül az uniónak kellene számot adnia. Ez egyben azt is jelentené, hogy a gáz- és villanyárak meghatározása nem a kormány, hanem a brüsszeli szervezet hatáskörébe tartozna. Ennek a megoldásnak viszont nagy hátránya, hogy a nagyobb nemzetek energiapolitikáját kényszerítenék rá hazánkra is. Talán azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy az energiapolitikát és a szociálpolitikát teljesen külön kellene kezelni.

Ehhez persze az szükségeltetne, hogy a MEH javaslatait ne a kormány torzítsa vagy fogadja el, hanem az Országgyűlés, s ettől a változtatástól egyelőre az MSZP szakpolitikusai sem határolódtak el. Az energiapolitikában – hangsúlyozottan szakmai szinten – eddig látottak alapján pedig a közös nevezőt akár már fel is rajzolhatnánk, hiszen ilyen témájú kérdésekben az ellenzék és a kormány nagyobbrészt egyet tudott érteni. Emellett viszont a gázár-támogatási rendszernek is úgy kellene működnie, hogy a lakosság számára ne az enyhébb tél legyen a legnagyobb segítség. Addig azonban maradnak az „akciós” gázáremelések, „mindössze” 9,9 százalékért. Dékány Lóránt

Mibe döglünk bele?

Beledöglünk az erős forintba! Ócsítani kell a forintot!
– előbbit a jelenlegi miniszterelnök, utóbbit pedig elődje, Medgyessy Péter nyilatkozta, amikor a hazai valuta tartósan erősnek mutatkozott az euróval szemben. Az erős forintot ostorozó kijelentésekhez minden alkalommal csatlakozott a balliberális közgazdászok holdudvara, mondván, az erős nemzeti valuta drága exportot és romló versenyképességet jelent, amely miatt munkahelyek tízezrei szűnhetnek meg Magyarországon.

Mindehhez párosult az akkor még Járai Zsigmond vezette Magyar Nemzeti Bank bírálata, azzal vádolva a jegybanki vezetést, hogy az általuk folytatott monetáris politika s az ennek nyomán erősödő forint kifejezetten káros a magyar gazdaságra. Most, amikor a három hónapja eltörölt árfolyamsáv erős szélén ingadozik a nemzeti valuta, s egy euróért 240 forintot kell fizetni, feledésbe merültek ezek az érvek. Kritika nincs, sőt az erős forint valóságos sikersztorivá nőtte ki magát. Kormány közeli közgazdászok és a kabinet egyes képviselői szerint a jelenlegi forintárfolyam egyértelmű jele annak, hogy visszatért a bizalom a magyar gazdaság iránt. Helyreállni látszik az elmúlt években erősen megtépázott hitelességünk. Az árfolyam most nem rombolja a magyar gazdaság versenyképességét, a Nemzeti Bank nem gáncsolja a külföldre értékesítő hazai vállalkozásokat.

Mi történt hát, ami ezt az éles fordulatot indokolja? Mindenekelőtt más vezetése van a jegybanknak, olyan, amelyet Gyurcsány Ferenc jelölt, a bírálatokkal tehát a korábbiakhoz képest jóval szerényebben érdemes bánni. A győzelmi jelentések hátterében azonban ennél lényegesebbnek gondolt tényezők is állnak. A magyar gazdaság a legfontosabb mutatókat tekintve évek óta sereghajtónak számít az új uniós tagállamok versenyében. Az adó- és járulékemelések ellenére továbbra is nálunk a legmagasabb az államháztartás hiánya, amihez tartósan magas infláció és roppant szerény gazdasági növekedés társul. A lakosságra és a vállalkozásokra nehezedő adóterhek óriásiak, a foglalkoztatás helyzete romlik, a bürokrácia és a korrupció szinte megfojtja a gazdaságot.

Versenytársaink sorra húznak el mellettünk, mi pedig csak a fejünket tudjuk kapkodni. Amikor tehát csaknem minden hétre jut egy rossz hír, az erős nemzeti valuta előnyeit érdemes inkább hangsúlyozni. Azok, akik korábban az erős forint ellen ágáltak, most nem győzik ismételni: mennyire segíti az infláció letörését az erős valuta. Ha pedig a pénzromlás üteme lelassul, az az egész gazdaságnak hasznos. Csökkenhetnek a kamatok, s az elmúlt években hatalmasra duzzadt államadósság finanszírozása is kevesebbe kerül. Nem beszélve a lakosságról, amely jó ideje szinte kizárólag devizaalapú hiteleket vesz fel. Végül ne felejtsük el azt sem, hogy az erős nemzeti fizetőeszköz exportromboló hatását egyértelműen cáfolják az eddigi tapasztalatok. A cseh, a szlovák és a lengyel valuta az elmúlt években látványosan megerősödött, s ezen országok kivitele mindeközben szárnyalt. Más szóval nincs szoros összefüggés az árfolyam szintje és az exportteljesítmény, illetve az ország versenyképessége között. Tény, hogy a piaci helyzet és a versenyképesség alakulásában jelentős szerep jut az árfolyamnak, ám korántsem ez a legfontosabb tényező. Az exportot például előbb veti vissza legnagyobb felvevőpiacaink lassúbb növekedése, mint az erős forint. A hazai vállalkozások versenyképességét a kiszámíthatatlan jogszabályi környezet, a munkát terhelő kiugróan magas adók, a túlzott állami újraelosztás, valamint a bürokrácia és a mára mindennapossá vált korrupció tépázzák leginkább. Tennivaló akad tehát bőven, csak hozzá kellene végre kezdeni a munkához. Szabó Anna

Méreginjekció?

Mi a különbség újságírás és fizetett hirdetés között? Néha semmi. Egy ország vitatkozik több mint egy hete egy politikus beszédén, amelyet senki nem ismer. Legalábbis egy szűk körön kívül, akik ezt az előadást meghallgatták. Politológusok, vezető újságírók, médiaszemélyiségek vetik össze Gyurcsány Ferenc mindenki által ismert tizenöt perces őszödi beszédét Orbán Viktor többórás, ismeretlen előadásszövegével. Senkit sem zavar az, hogy nincs előtte a szöveg. Sőt: az előadás nem ismerése az újságírást fizetett hirdetésként művelőknek valósággal szárnyakat ad.

Andrassew Iván a Népszava május 29-i számában azt írja, „kiderül, Orbán és csapata folyamatosan hazudik. A vállalkozóknak, a nyugdíjasoknak, a külföldieknek, de még a suttyó szélsőjobbnak is”. Majd egyenesen azt követeli, hogy kérjék el Jakupcsek Gabriellától (nem ám a rendőrségtől!) a hazugságvizsgáló gépet, és ültessék oda Gyurcsányt és Orbánt. Bizony, a közönség kegyeinek keresésében nem lehet elég mélyre tempózni a mocsárban. Mészáros Tamás a 168 Órában (máj. 29.) közreadott cikkének a sokatmondó Szivárgás címet adta, sugallván, hogy bizony, itt is egy őszödi beszédről van szó. S ha őszödi beszéd, akkor hazugság! Ez az a kaptafa, amire egyesek rá szeretnék húzni az ismeretlen Orbán-előadás szövegét. Mészáros szerint Orbán „…látnivalóan semmi olyat nem mondott, ami ne vallana a saját szempontjából logikus politikai számításra”. Hogy miért „látnivalóan”? Talán mert a beszédet Mészáros nem hallotta. Igaz, nem is látta. (Látnivalóan.)

A Népszabadság újságíróinak eddig csak a baloldalért vérzett a szívük Orbán kijelentései miatt. Most már odáig jutottak („Kiszivárgott Orbán-beszéd: kéthetes szavatosság?”, máj. 29.), hogy részvétkönnyekkel küszködve kérdéseikkel megostromolták a fideszeseket, az ő szívük hogy bírja ezt a sok megterhelést? Van-e még okuk reménykedni e szörnyű skandalum után? S mivel Navracsics Tibor frakcióvezető szavai túlságosan világosak, mondhatni megengedhetetlenül egyértelműek voltak („a nyugdíjak reálértéken való befagyasztása a jelen helyzetben egészen pontosan nyugdíjemelést jelent”), vagyis az inflációkövető nyugdíjkorrekció sokkal előnyösebb lesz a nyugdíjasoknak, mint a jelenlegi állapot, nos, egy kis homályért tovább kellett kérdezősködni Fidesz-berkekben. Végül találtak egy név nélküli nyilatkozót, akiből legalább annyit sikerült kisajtolni: „a választók számára a kérdés valójában nem az, hogy ki a jobb, Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, hanem hogy ki a rosszabb.” Kis hal jó hal.

Hogy pénz a baloldalon van doszt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az említett lapszámban egész oldalas hirdetés adja hírül az olvasóknak: „Nyilvánosságra került a Fidesz titkos programja. 15 ezer forintot veszíthet évente egy átlagos nyugdíjas.” Itt szeretném felhívni az olvasó figyelmét a ható ige ravasz használatára. Ha ugyanis a nyugdíjas nem „veszít”, hanem „veszíthet”, akkor az állítás elvész a bizonytalanság ködében. Akkor gazdasági elemzés nem történt, csak hasra ütés. De nincs belőle sajtóper. Kérem, mondják majd, mi nem állítottuk, hogy tizenöt rongyot veszít a nyugdíjas, csak hogy veszíthet. Az üzenet így is hat, a méreg így is öl. Nem tudom, mennyit hoz a konyhára egy efféle fizetett hirdetés a Népszabadságnak, de az biztos, hogy közzétételével azoknak készít méreginjekciót, akikre a legjobban kellene vigyáznia: az idős, szegény, beteg embereknek, akiket a baloldal folyamatos rettegésben tart. Egy rövid ideig még lehet őket a jobboldal rémével ijesztgetni, de azt az értelmesebbek már a baloldalon is tudják, hogy ennek az országnak nincs más választása: vagy a lejtő aljára csúszik, vagy átveszi a polgári oldal a kormányrudat. Körmendy Zsuzsa

Ami tűrhetetlen nálatok

Egykori cimboráimnak, Andrassew és Bächer Ivánoknak.

Tudom én jól, hogy nekem most hallgatnom kellene. Megfélemlítve, megjuhászodva, magamba szállva, hamut szórva a fejemre. Kedvem is lenne hozzá. Mégsem tudok hallgatni. Nácit akartatok, akartok csinálni belőlem, valamiféle elrettentő idolt. Ha vicces akarnék lenni, mondanám: indoknácit – akinek szavai, tettei, s most már immáron puszta létezése igazolja a nem létező nácik ellen vívott harc jogosságát és fontosságát. Nem fog sikerülni, egykori víg cimborák! “Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.” Hát ezért nem fog sikerülni. S nehogy azt gondoljátok, azért idézem Illyést, mert magamra kívánok ölteni némi hősi pátoszt. Ugyan, dehogy… Nem vagyok hős, és nem is félek. Nyilván ez bennem a leggyűlöletesebb. Tudjátok, egykori víg cimborák, azért idézem ezt a sort Illyéstől, mert szerintem arról szól, hogy ami bennem van, a fejemben és a szívemben van, azt csak én ismerhetem maradéktalanul. Ahhoz nincsen kulcsa, hozzáférése senkinek. Így aztán megannyi bűnöm közt is elszámolhatok majd az Úrral. S azokkal is, akiket szerettem valaha, s akiket szeretek. A többi úgyis lényegtelen. Tudjátok, egykori víg cimborák, mondhattatok volna nagyjából bármit. Hogy hülye vagyok, meggondolatlan, ostoba, vagy hogy értsem meg, élnek közöttünk még olyanok, akik félnek, igenis félnek, mert megtörtént velük mindaz, aminek nem lett volna szabad megtörténni soha, senkivel. Megértettem volna, mint ahogy meg is értem, tényleg. Egyet nem tehettetek volna meg: azt, amit megtettetek. Ez az, ami nálatok elfogadhatatlan, tűrhetetlen. Különösképpen a ti esetetekben, akik ismertek engem. Bizony, Ivánok, ti, akikkel megittam annyi sört. S miután mindazt elmondtátok volna, amit el kellett volna mondanotok, mindjárt kijárt volna nekem még egy mondat. Ez: “abban pedig igazad van, hogy akik a komcsik alatt beálltak a sorba, és tevőlegesen szolgálták a rendszert, akik Izraelt gyalázták és helyeselték az utazási tilalmat, akik akkor az araboknak szurkoltak és a cionizmust a fasizmus egyik ágának titulálták, azok most ne merjék leírni azt a mondatot, hogy az Izrael-ellenesség az antiszemitizmus új formája”. Mert hát én valami ilyesmiről akartam szólni akkor, egykori víg cimborák. Egy magatartásról, amely elviselhetetlen. Arról a magatartásról, amely tönkretett mindent, amely megmérgezte, összemocskolta az egész rendszerváltást. (Ugyan, mi is volt az, majd az unokáink fogják tudni, talán…) Az írástudók felelősségéről akartam szólni, mint már annyiszor. Amit ti mindnyájan sutba hajítottatok. Megvan ám a magam felelőssége is, és gyakorta elrontottam én is. De én legalább még tudom ezt. Ti már nem tudjátok. Ti elhittétek, hogy hősök vagytok. Ez a legrémesebb pillanat, ami egy írástudóval megtörténhet. Veletek megtörtént, egykori víg cimborák. Tudjátok mi lett az élet alapélménye a mai Magyarországon? “Síró báránykát ha látok, A fogára jól vigyázok, Mert piszok farkast kiáltván Mért vicsorgat annyi bárány?” (Ghymes együttes) Ez lett az élet alapélménye, egykori víg cimborák. Olvasom a rólam írt sorokat ám, egykori víg cimborák. Ha hősi pózba akarnám vágni magam, most azt írnám, nem érdekelnek. Dehogyisnem! Fájni már nem fájnak – de zavarnak. Engem mindig zavart az igazságtalanság és – kapaszkodjatok meg! – az oktalan gyűlölet. A gyűlölet nyomában, ha van igazi oka, mindig a szeretet és a megbocsátás jár. Ám az oktalan gyűlölet rabságban tart egy életen át. És a nyomában nem jár semmi, csak az igazságtalanság. Ez az igazságtalanság az élet másik alapélménye a mai Magyarországon. És a liberális, globalizált világban. Ami a ti számotokra elfogadható – az én számomra nem. Olvasom a hírt, mely szerint valamikor az ősszel haza fogják hozni Ausztráliából Zentai Károlyt, akit azzal vádolnak, hogy a vészkorszakban agyonvert egy zsidó fiút. Minden valószínűség szerint elítélik. Zentai Károly nyolcvan felett van, de ha bűnös, akkor bűnhődjék. Ám mondjátok meg nekem, egykori víg cimborák, Péter Gábor miért ágyban, párnák közt halt meg 1993-ban? Hogyan fordulhatott ez elő? S amikor majd lecsaptok kemény szavakkal Zentaira, eszetekbe fog-e jutni az idősebb Bauer? Aki egy cégben ténykedett (ténykedik?) Eörsi Mátyással… S erre Eörsinek annyi mondandója volt, hogy nem ismerte idősebb Bauer múltját, különben pedig idősebb Bauer nagyon jó szakember. Jaj, dehogynem ismerte, dehogynem ismeritek! Ti mindenki múltját ismeritek – csak van, amelyik zavar benneteket, s van, amelyik nem. S az is lehet, hogy az öreg Zentai a világ legjobb ácsa. Mégsem csináltatnátok vele a tetőtöket. De idősebb Bauerhez eljártok a pörös ügyeitekkel. Na, ez az, ami tűrhetetlen, víg cimborák. Ahogy az antiszemitizmus pajzsa mögé húzódtok vicsorogni, ha ilyesmiről szó esik. Pedig minden ilyesmiről szó kell essék. Nem megspórolható. Hogy ne mondjam – magamat idézve –: mikor fognak majd bronzcipők állni a Kolima partján? Mert ezzel a kérdéssel még tartozunk a gyerekeinknek. És a becsületünk maradékának… Csak hát, egykori víg cimborák, szerintetek ez a kérdés már önmagában antiszemitizmus. Ez az, ami elviselhetetlen tibennetek.

Bayer Zsolt, főmunkatárs

Válságos ünnep

A mai Magyar Hírlapból idézek: ” Íme egy tradíció, amelyet a pártállam legsötétebb időszakában alapoztak meg, és még ma is él. A pedagógusokat 1952-től ünneplik június első vasárnapján, és a hagyomány a rendszerváltás után sem merült feledésbe. Nincs ebben kivetnivaló: a nemzet napszámosainak kétszázezezres seregében számos olyan tanár, tanító, óvónő tevékenykedik, akiket egykori tanítványaik még évtizedek múltán is hálásan emlegetnek.

Egészen más kérdés, hogy az ünnepet talán még soha sem várták ilyen rossz hangulatban Magyarországon. És nemcsak azok veszítették kedvüket, akiknek munkahelyük az iskola, vagy akik gyerekeik miatt kapcsolatban állnak az oktatással. Az egész társadalom aggodalommal figyeli a kiskorúak körüli botrányok sorozatát, mert egyértelmű, hogy a magyar iskolarendszer válságának időszakát éljük.

Ebben az iskolaévben vált nyilvánossá a nemzetközi felmérés, amely kimutatta, hogy a nyolc osztályt végzett gyerekek nagy része súlyos szövegértelmezési problémákkal küzd. Durvábban fogalmazva: funkcionális analfabéták tízezrei “lépnek tovább” az általános iskolából. Az “értelmes olvasáson” kívül és matematikából is az európai mezőny alsó szektorába kerültek diákjaink. Aztán egyre-másra váltak ismertté az iskolai erőszak durvuló megnyilvánulásai. Társaikat verték össze és rabolták ki a gyerekek vagy tanáraikat rugdosták meg. És a pedagógusnap nyitányaként történt a szörnyű bűncselekmény Somogyban: két diák likvidálta az egykori jó barátot.

Vajon az alulképzett és rosszul nevelt fiatalokért a pedagógustársadalmat kell-e kérdőre vonni? Kétségtelen, hogy sokan nem mentesülhetnek a felelősségtől, mert nem végeznek minőségi munkát, s olyanokat is ismerünk, akik “pályatévesztés” révén kerültek a katedrára.

Megítélésünk szerint azonban elsősorban az utóbbi években kialakított – vagy inkább tönkretett – oktatási rendszerben kell keresnünk az elszomorító jelenségek okait. Abban a rendszerben, ahol a már-már mániás iskola- és osztályösszevonások miatt szinte lehetetlen egyénileg foglalkozni a gyerekekkel. Ahol sokszor nem tarthatnak testnevelésórákat, és a diákok a tudatosan vállalandó rend alapelemeivel sem ismerkedhetnek meg. Ahol a nemzeti értékeket csak suttyomban lehet átadni a fiataloknak. Ahol az alulfizetett és a megnövelt óraszám miatt túlhajszolt oktatók presztízse egyre alacsonyabb szintre csúszik.

Válsághelyzetben ünnepelünk tehát most, mégis fel kell köszöntenünk ezen a vasárnapon a kiváló pedagógusokat. Kívánjuk nekik azt, hogy csodálatos hivatásukat rövid időn belül méltó körülmények között művelhessék! “